A demokrácia válságának megoldása, hogy az embereknek Cél kell.

Sokan beszélnek erkölcsi válságról napjainkban, azonban ez tévedés. Nem erkölcsi a válság. Hanem cél válság van.

Cél válság van, aminek az erkölcsi válság okozata csak. Másképp mondva: világkép válság van. Még másképp: egy társadalmi berendezkedésről – ami kezdetben nagy újításokat és soha nem látott jóllétet hozott – kezd kiderülni, hogy bár sokkal jobb, mint ami korábban volt, de mégsem tökéletes.

Nem erkölcsi válság van, hanem gyermek lelkű – a saját életükért felelősséget nem vállaló, hibát másokra hárító és így uszítással vagy ígéretekkel egyaránt könnyen befolyásolható – emberek tömegei élnek alkalmas keretek nélkül.

Hogy az ember megváltozott? Nem. Nem mi satnyultunk el, hanem a társadalmat korábban egyben tartó keretek szűntek meg. Ugyanis lebontottuk őket. Az ember ilyen volt korábban is, csak aztán az önzés nyújtózni kezdett… és senki nem büntette meg. Mert hát nem lett volna “korrekt”. A szabad akarat korában az egyénnek (szinte) mindenre joga van. Engednünk kell. Bármibe is kerül.

Isten meghalt – mondja Nietsche. És teljesen igaza van. Megöltük, amennyiben is kidobtuk a “szabályait”, az együttélés alapjául szolgáló “isteni rend” helyébe emberi törvények léptek. Másképp ugyanez: Isten meg sem született sosem, és főként nem dolga helyettünk döntéseket hozni. Még másképp: a szeretet szabadságot jelent, amivel helyesen élni felelősség.

Egy világban, ahol Isten “meghalt”, nekünk kell felnőnünk.

A teremtés állítólagos koronáinak meg kell értenie, hogy ez a korona mit is jelent. Jogokat? Ugyan. Hanem felelősségvállalást és szolgálatot és kötelességet. Boldog csakis az lehet, aki erre alkalmasan él. Alkalmasan csakis az tud élni, aki helyesen él.

A szabadság őrülete vitt válságba minket, mert a szabadság fogalmilag magányba vezet. A magány állapota pedig az őrület. Az őrült önközpontú. A kapcsolat szakadt meg. Ami csakis tettek – részvétel, felelősségvállalás, önzetlenség, szolgálat, szeretet – által helyreállítható.

Csakhogy erről prédikálni, embereket erkölcsös viselkedésre ösztönözni mégis butaság, mert a helyes viselkedésre valódi igénye kell az egyénnek lennie, ami csakis belülről jöhet. Az erkölcs felszín csak. Az erkölcs okozat.

A valódi erkölcs a megfelelő ideig művelt erkölcstelenség okozata. Mert minden mást próbáltam. És saját tapasztalatból tudom, hogy más nem működik, hogy nekem és magam miatt is az “erkölcs” a legjobb.

Kevesen tartanak itt. A keretek, a gyermek-lelkű emberek rendezett működéséhez szükséges össztársadalmi akol megszűnt. Az erkölcsi válság oka, hogy az emberek nagy része még ott tart, hogy a szabadságot az önzés lehetőségeként értelmezi, tehát hibás célokat kerget, “hamis isteneket” imád. Magába szerelmes.

FONTOS, hogy ez nem baj, hanem rendben van. Ugyanis nem lehet másképp.

Az értékek nem lehetnek helyesek ott, ahol az élettapasztalat még hiányos.

Káosz van, és jó hogy most káosz van, mert az ember csakis az önzés minden lehetőségét kimerítve tud a helyes világképhez, létmódhoz, tettekhez elérkezni.

Aminek FELTÉTELE, hogy előbb a könnyebb utat próbálja. Az ember fogalmilag önző és az is marad, tehát önzetlenségre csakis a saját önzését is kiszolgáló legjobb megoldásként juthat. Az önzetlenséghez magunkat kell meghaladni, ami azonban nehéz, tehát előbb minden könnyebb lehetőséget ki kell próbálni.

Megtesszük, amitől boldogságot a legkönnyebb úton remélünk. Muszáj átmenni ezen. Folyamat. Az embernek tapasztalnia kell, tehát hibázni és bukni… sokat.

Az önzetlenség az önzés gyermekeként születik meg. A külső fény iránti valódi igényhez előbb a belső illúziók sötétségét kell kimerítsük.

Az életközepi válság össztársadalmi változatát éljük, ahol mindenki a maga feje, vágyai és szükségszerűen viszonylagos erkölcsei szerint próbálkozik boldogságot találni. Mélypont előtti állapot.

A ráció kétszáz éve után a ráció haldoklásának idejét éljük.

Nagyon rendben van ez az egész, másképp egészen bizonyosan nem megy. Tovább azok jönnek, akik egy lelkesítő (mert abszolút), de bizonytalan (mert önmagunk meghaladását megkövetelő) cél érdekében áldozatot tudnak hozni. A boldogság – értsd: közösségben jól működő élet – az ő jutalmuk lesz.

Bátorkodtam ábrázolni is ezt az egészet…

Mindebből figyelmes olvasó számára bizonyára nyilvánvaló, hogy a populizmus és a hatalomkoncentráció visszalépési kísérletek. A kapcsolatból kiszakadt egyén arroganciájának logikus reakciója, hogy jobb megoldás híjján magából csinál királyt – “no ez mégsem jött be, majd én megoldom, lépjünk vissza”. A demokrácia haldoklására adott normális, de téves rakció, ami széleskörűen megfigyelhető.

Csakhogy a probléma nem a hatalom működésének módja, hanem, hogy elveszett a cél.

(A rendszer terjesztése nem cél. A rendszer egy eszköz, aminek célja kellene legyen. Egészség és jóllét bár lehet cél, de szintén nem alkalmas. Ugyanis ezek mind okozata annak, ha az egyén és a társadalom hasznosnak érzi magát. A hasznosság veszett el. 2019. január 1-jén az emberiség messze túlnyomó része nem tud arra a pedig meglehetősen fontos kérdésre válaszoni, hogy az élet puszta tényén kívül mi a célja, tehát értelme ennek az egésznek.)

A tömeg a demokrácia válságának fegyvere és elszenvedője is. A média által a tömeg immár megszólítható, mozgósítható, sőt el is hitte magáról, hogy fontos. A demokrácia kezdeti idejében ez nem így volt. Hanem úri huncutság volt csak a többségi döntés. Ami mára már az elit szerint is terhes. A demokrácia a felszínen jó és logikus és szép, de az ember hajlamait értve könnyen kijátszható.

És ez is RENDBEN VAN. Ugyanis a továbblépéshez pontosan erre van szükség: a demokráciát ki kell játszani, elveit megtaposva, erkölcstelen módon, amit napjaink “cél szentesíti az eszközt” politikája tökéletesen meg is valósít. A demokráciát ki KELL játszani, mert a csődje csakis így lesz nyilvánvaló. A demokrácia csődjét belátni csakis a bukását tapasztalava fogjuk tudni. A válság mindig szülési fájdalom csak.

A szocializmus, kommunizmus, fasizmus is mind a többségi elv arcai voltak csak. Hibás kísérletek. A francia forradalom első fecskéje után komolyabb kísérletek a 48as forradalmak idején indultak, és a világháborúk emberiség szintű szülési fájdalma döntötte a “helyes” modellt el. Életünk eszerint lett.

Új kor születik napjainkban, a tömegeket érintő elmagányosodás és a “világrendek csatája” ennek az új kornak a szülési fájdalma csak.

Tövább a közösség van. A demokrácia és a közösség közötti különbség, hogy az utóbbinak célja van. Közös lekesitő cél, akik mi együtt vagyunk, amit mi együtt a világhoz hozzá szeretnénk tenni. Teokrácia amikor az egy helyes cél megkerül. Meritokrácia, amikor ennek szeretettel átitatott rendje is elérkezik.

Amiből három fontos következtetés nyilvánvaló:

1.
Közösségekre van szükségünk, a közösségek ideje indul, amihez nem elég a közösségben gondolkodó – közösséget megóvni a saját legjobb belátása szerint próbáló – vezető, hanem közös Cél is kell.

2.
Az érdemek alapján működő igazságos világnak egészen egyszerűen nincsen még itt az ideje. Össztársadalmilag semmiképp. Mert ez a cél még csak kevesek számára elég vonzó. Az emberek előbb a saját megoldásaikat kell kimerítsék.

3.
Háború jön. Mert a közösségek céljai ütközni fognak. A közösségek háborúja – világképek háborúja – bizonyos értelemben már elkezdődött. Nagyobb ereje az igazabb célnak lesz. Országok, vállalatok, közösségek, vallások… győzni a legjobb cél fog.

 

Csodás 2019-es évet kínánok szeretettel!
Találj magadnak közösséget…

Együttérzéssel,
Joós István

Share This Post
Szerző: Joós István
István az ÉNAKADÉMIA alapítója, <a href="http://enakademia.net/joos-istvan/">bővebb info itt</a>.

Hozzászólások

Play All Replay Playlist Replay Track Shuffle Playlist Hide picture